Száztíz éve született Tamási Áron Farkaslakán, az író szülőfalujában minden évben megemlékeznek az évfordulóról. Az emlékezésen a farkaslaki gyökerekkel rendelkező budapesti professzor, Sipos Lajos Tamási Áronról írt monográfiájával ismerkedhettek meg az egybegyűltek. A neves irodalomtörténész hiteles élet- és pályarajzával új adatokkal gazdagította a Tamási-irodalmat. Amint könyvében írja, 1961-ben pártutasításra Tamási munkásságát ki akarták iktatni az irodalmi hagyományból. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok szerint Tamási Áron a tíz leginkább megfigyelt személy egyike volt, maga Kádár János szorgalmazta ezt. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1959. június 30-i ülésén mondotta Kádár: „A választmány (ti. A létrehozandó Írószövetségé) rendben van, én egy nevet kifogásolok. Tamási Áronnal kapcsolatban amellett voltam, tárgyaljunk vele, vállalja, vagy nem. Most mégis felvetem, szabad-e neki itt lenni? Mégis ez az ember írta a Gond és Hitvallást. (Az 56-os forradalom eszmeiségét vállaló kiáltványt) Azokat a csepeli munkásokat, akik ezt terjesztették, börtönbe zárták, ő maga még ki sem nyögte, hogy megbánta... ” Sipos Lajos könyvének nagy érdeme, hogy feltárja Tamási életének ezeket a kevésbé ismert mozzanatait. A lap a könyv két részletével érzékeltette, hogy Tamási Áron az állandó zaklatások közepette is megmaradt egyenes derekú, tisztességes embernek. Az egyik részlet Déry Tibor és társai ellen indított íróperrel foglalkozik. Az íróperben 1957. október 30-án tanúnak beidézték Tamási Áront is, akit vallomástételre akartak kényszeríteni Déry ellen. Tamási belépett és mélyen meghajolt a vádlottak, az írók előtt. Ezt tette távozásakor is. Kádár János, a párt vezetője a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1958. október 13-i ülésén kifejtette: „említem ezeket a csodabogarakat, mi szubjektíven meglennénk egészen jól Tamási Áron, Veres (Péter) meg még Szabó Pál nélkül is, aki – ugye – már a jelöltek közé van számítva. ” „…érdemes az ilyen személyek kérdésén gondolkodni, mert én abban nem látok semmi borzasztót, ha 20 olyan félellenzéki van a parlamentben. Beszélni sajnos nem mernek (...), de már szemrehányó pofájuk [sic!] figyelmeztet minket bizonyos dolgokra (...). „Egyébként lehetséges (...) – tette hozzá Kádár–, hogy a közeljövőben le kell tartóztatni újra embereket, akik nem hallgatták meg a tanácsainkat, hogy rakják le a fegyvert, és még ma is motoszkálnak a sötétben. Nem fogja senki félreérteni, hogy ha valami író vagy újságíró, akkor szabad neki a népi hatalom ellen cselekedni. ” /(Borbély László): Száztíz éve született Tamási Áron. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 21./
2008. augusztus 1.
Húsz éve, 1988. augusztus 28-án munkatalálkozót tartott Aradon Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának főtitkára, miniszterelnök és Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt KB főtitkára, a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsának elnöke. Kádár János és Nicolae Ceausescu 1977. júniusi debreceni–nagyváradi megbeszélése óta 11 évnek kellett eltelnie az újabb kétoldalú magyar–román csúcstalálkozóig. Az összességében nyolcórányi tárgyalásokat a felek pozitívan értékelték, a „kölcsönös megértés” jelentőségét hangsúlyozták. A találkozót a közvélemény utólag a magyar fél diplomáciai vereségeként értékelte. 1988 nyarán hangvételében is szokatlan, ingerült vita zajlott a szocialista tábor két országa között, amihez az alapot a romániai magyar nemzetiség helyzetéről érkező aggasztó hírek szolgáltatták, nem utolsó sorban a romániai falurombolás kapcsán. A terv elleni több tízezres budapesti tiltakozó tüntetés június végén, majd erre válaszul a kolozsvári magyar főkonzulátus Bukarest általi bezáratása a helyzet elmérgesedését jelezte. Az MSZMP Politikai Bizottsága a megbeszélésekre 10 pontos javaslattal készült, köztük szerepelt a politikai kapcsolatok hiánya, a lakossági kapcsolatok akadályozása, a menekülők problémája, a kolozsvári főkonzulátus bezárása és a bukaresti Magyar Kultúra Háza megnyitása. A tárgyalásokon Grósz 25 perces beszédben ismertette a magyar álláspontot, válaszul Ceausescu két és fél órás expozét tartott. A négyszemközti találkozón csak a hivatalos román tolmács vett részt, a magyar delegáció tagjai nem is tudták meg, hogy ott mi hangzott el. A PB álláspontjával ellentétben Grósz elfogadta, hogy falurombolás nincs, és válaszra sem méltatta, amikor Ceausescu közölte: a kolozsvári főkonzulátus kiutasított diplomatáit tulajdonképpen le kellett volna tartóztatni. A Grósz jóváhagyásával kiadott közös közlemény teljesen a román fél álláspontját érvényesítette. 1991-ben a Társadalmi Szemle című folyóiratnak adott interjújában Grósz Károly így nyilatkozott: a Ceausescu által a tárgyalások megkezdésére kijelölt határidő rövidsége, valamint a helyszínekre vonatkozó javaslat lényegében csapda volt a magyar delegáció számára. Minden azt tükrözte, hogy a Ceausescu a találkozót saját céljaira akarja felhasználni. /Húsz éve történt: Rendszerváltás Kelet-Európában. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30., folyt. aug. 1./
2009. június 25.
Húsz évvel ezelőtt szűnt meg a vasfüggöny Magyarország nyugati határán: a két rendszert elválasztó elektromos és műszaki zár elbontása 1989. május 2-án kezdődött. A határnyitásra emlékezve június 26-án az ausztriai St. Margarethenben Sólyom László államfő részvételével ünnepséget rendeznek, 27-én pedig az Országgyűlésben külföldi állam- és kormányfők, házelnökök részvételével tartanak emlékülést. Magyarországon a határok védelmére a második világháborút követően határvadász-, majd határőrszervezeteket állítottak fel, amelyek 1950-től az Államvédelmi Hatóság /ÁVH/ felügyelete alá kerültek. Nyugaton a magyar–osztrák határt, illetve délen az ellenségnek kikiáltott titói Jugoszláviával közös határszakaszt lezárták, s már 1949-ben megkezdődött a határ menti drótakadály és aknazár telepítése. A Sztálin halála utáni enyhülés nyomán a magyar kormány döntése alapján 1953-ban megkezdődött, 1956 őszére gyakorlatilag befejeződött a határzárak eltávolítása, az aknák felszedése. Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-kormány 1957 márciusában elrendelte a nyugati országhatár újbóli lezárását. A drótkerítés felhúzását és az újraaknásítást 1957. áprilisa és júliusa között hajtották végre, kétsoros tüskésdrót kerítést húztak négy-, illetve ötsoros aknamezővel, benne 800 ezer taposóaknával. A rendszert 1963-ra korszerűsítették, új típusú drótakadállyal és több mint egymillió aknával. A vasfüggöny kiépítésének harmadik szakasza akkor kezdődött, amikor az MSZMP Politikai Bizottsága 1965-ben jóváhagyta, hogy építsék meg a Szovjetunióban alkalmazott elektromos jelzőrendszert, amelyet 1971-ig működésbe is helyeztek. Ehhez véglegesen el kellett távolítani az aknazárat és a drótakadályokat, megépíteni a jelzőkerítést. Ha valaki a 24 voltos feszültség alatt álló kerítéshez hozzáért, a rendszer riasztotta a legközelebbi határőrsöt. Az MSZMP politikai bizottsága 1989. február 28-án határozatot hozott a határrendszer megszüntetéséről. Május 2-án nemzetközi sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a 350 kilométer hosszú magyar–osztrák határon megkezdődött az elektromos határzár felszámolása. A jelzőrendszer teljes lebontása 1990. december 31-én fejeződött be. Az átjárhatóvá vált határon 1989 nyarán naponta egyre több keletnémet állampolgár szökött át Ausztriába, majd onnan a Német Szövetségi Köztársaságba. Ezt a folyamatot tetézte az, hogy a Fertő-tó mellett augusztus 19-én megrendezett „páneurópai piknik” alkalmából ideiglenesen megnyitott határon kilencszáz NDK-állampolgár lépett át Ausztriába. 1989 szeptember 11-től a Magyarországon tartózkodó és az NDK-ba hazatérni nem kívánó keletnémet állampolgároknak a magyar kormány engedélyezte a kiutazást olyan országokba, amelyek hajlandóak voltak őket befogadni, vagy számukra átutazást biztosítani. Ezt követően mintegy 12 ezer NDK állampolgár ment Ausztrián keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba. /Húsz év vasfüggöny nélkül. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./
